Most majd kiderül, hogy az erdő, ahová szüntelenül vágysz, mit tesz veled így – a szokásos kellékek nélkül

„Fent a hegyen az erdei házban silentiumot és böjtöt készülök tartani. Este nyolckor könnyű vacsorát eszem. Az emésztés éjjel tizenkettőkor fejeződik be. A böjt kezdete. Az egész következő nap, harmadnap délután négyig. Összesen negyven óra.” Így indul Hamvas Béla Egy csepp a kárhozatból című esszéje. 

Negyven órás böjtöt tart, mert Krisztus negyven napig böjtölt a pusztában, majd negyven órát feküdt a sziklasírjában. A negyven óra az optimális idő, mondja Hamvas. Sok évvel ezelőtt egy barátommal megcsináltuk ezt a negyven órás böjtöt egy erdei házban. A dolog nem stimmelt igazán, mert ehhez a böjthöz mélyen hozzátartozik a magány. Ketten mentünk fel a hegyi kunyhóba néhány liter forrásvízzel. Az efféle együttlétek elengedhetetlen kelléke volt a bor. Elsősorban és mindenekelőtt a bor, aztán a kolbász, hagyma, sajt, kenyér.

És dohányzás sem volt, ami még a bornál is fontosabb kelléknek számított. A dohányzás az alap. Dohányfüggőknek nem kell magyaráznom, miért. 

Egy hegyi kunyhóban gyertya mellett borozni és dohányozni, ez olyasmi, aminél jobbat nehezen tudtam volna elképzelni akkoriban. Most se nagyon tudok, bár a bort ma már nem érzem kihagyhatatlannak. De úgy érkezni meg a viharvert kunyhóhoz, hogy se bor, se dohány, ez elég rémisztőnek tűnt. Mi a fenét fogunk ott csinálni negyven órán keresztül. Egymáshoz se szólhatunk. Most majd kiderül, hogy az erdő, ahová szüntelenül vágysz, mit tesz veled így, a szokásos kellékek nélkül.

Érzékelem az ürességet, amit nem tudok egy liter borral és húsz gramm pipadohánnyal legalább időlegesen elfedni. Ülj le egy rönkre és maradj csendben, aztán majd lesz valami. Ősz volt, október eleje, indián nyár, de sötétedés után már erősen lehűlt a levegő. Befűtöttünk a vaskályhába és néztük a repedezett falon a lángok imbolygó fényeit. A füst illata ahogy elkeveredik a gombák és a nedves avar illatával. De mindez nem úgy hatott rám, mint máskor. A benyomásokat nem járta át a lelket megdolgozó bor mámora, és nem volt kéznél a mámort megtámogató pipadohány sem.

Hiányzik a jelenségek és az én közé beiktatott filter, a mindezek feldolgozását látszólag megkönnyítő és megnemesítő kemikáliák. 

Hamvas azért ment a hegyi házba annak idején, hogy megértsen valamit. „A silentiumot és böjtöt azért határoztam el, mert egyébként sem könnyű sorsom eddig legnehezebb esztendejének értelmét megtaláltam és most ezzel az értelemmel szembe kívántam nézni” – írja. A homályos utalások alapján mindez 1949-ben történhetett.

A kétségek, a halálfélelem, a megsemmisüléstől való rettegés állapota. Bűntudat, szégyen, pánik. Budapest ostromakor mindene megsemmisült. A lakása, a könyvtára, a kéziratai. Sokan jártak így, és még ez volt a legkevesebb. Ezzel még meg tudott birkózni, sőt, megértette, hogy ez az anyagi nincstelenség, ez a mindentől megfosztottság valójában áldás. A legtöbben persze ezt sem képesek feldolgozni, ami érthető, és senkinek nincs joga ahhoz, hogy emiatt kérdőre vonjon bárkit is. De Hamvas nem a legtöbbekhez tartozott, ennél jóval tovább ment. Nem maradt semmim, koldusbotra jutottam, egy hátizsáknyi cuccom maradt mindösszesen.

Mint egy vándorszerzetes. 

De van itt még valami, és ez a valami volt az, ami Hamvast a hegyi házba vezette a negyven órás böjtre. A lélek sötét éjszakájával akart szembenézni. Nem azzal, hogy könyvei, kéziratai, bútorai, alsónadrágjai elégtek.

Használ erre még jó pár kifejezést, leginkább azt, hogy maszk. A maszkokat levetni, a ripőkséget, a szerepeket, az önhazugság és az önigazolás mindenféle technikáit leszaggatni magáról. Persze jól tudta, hogy nem lesz képes a műveletet megnyugtatóan elvégezni, de ha a tízezezerből egy maszkot le tud vetni, az már valami. A svihákságból való apró kis elmozdulás.

Az emésztés fáradtságos munkája alól időlegesen felmentett test a háttérbe húzódik és valahogy áttetszőbbé válik. Jobban kezd látszani mindaz, ami eddig gondosan el volt rejtve. Óránként néhány korty forrásvíz, más semmi. A színpompás bükkfalombokból ezrével hullanak a levelek a feltámadó szélrohamokban. Járkáltam a ház körül, figyeltem a szélben kavargó leveleket, és igyekeztem fogást találni azon a megnevezhetetlen félelmen, ami egyre inkább elhatalmasodott rajtam.

Efféle sejtelmek lebegtek valahol a tudatom határán, ahogy az őszi erdőben kódorogtam órákon át. És ma is ez a legmeghatározóbb emlékem arról a negyven óráról. 

A böjt mindenkori legvégső értelme az, hogy ezzel a svihákkal szembesüljünk. És nem az, hogy a lefogyjunk, jó formába kerüljünk, hogy a strandon majd ne kelljen takargatni a zsírpárnáinkat. A ma mindent uraló testkultusz a svihákság jegyében áll, a látszat, a hatás, a színpad jegyében. De nemcsak a testkultusz virágzik, hanem a különféle lelki terápiák, elvonulások, ezoterikusnak álcázott önünneplések is virágkorukat élik. Énidő, ugyebár.

„Ha egy svihákot minden nap le tudnék vetni, reményem lenne rá, hogy ezer év alatt elkészülök” – mondja Hamvas. Amikor a negyven óra letelt, ezt írja: „Gyomrom nyugodt. Erőcsökkenést nem érzek. Lebegő, kellemes állapot. Érzékenység, ahogy a szél az arcomba fúj s ahogy a levelek zörgését hallgatom.” Azt mondhatnám, valami nagyon hasonlót éreztem akkor, évtizedekkel ezelőtt én is, a hegyi kunyhóban.

Kísértetiesen hasonlított rám, de nem én voltam.

***

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)